Vierre polca

Alcím: The story behind the Sharpe series by Bernard Cornwell

Író: Bernard Cornwell

Rövid kis könyvecske, arról miként és hogyan íródott a Sharpe sorozat. Azoknak érdemes kézbe venni, akik, mint én, totál fanatikusak lettek és kíváncsiak, kit hogyan és kiről mintázott, vagy éppen nem, az író. Nem hosszú történet, egy fél délután alatt elolvasható. Sok apró érdekességgel.

Cím: Emma szerelme

Író: Fábián Janka

Az alcím cím szerint ez egy békebeli ROMANTIKUS családregény. Ezzel nem tudok vitatkozni. Tényleg nagyon-nagyon romantikus. Hiába történnek benne itt-ott tragédiák, azért igazából egy nagy cukormázas, rózsaszín világ az, ami megjelenik a lapokon. Békeidők, tényleg az, legalábbis az eleje. Talán egy kicsit túlságosan is. Nekem túlzottan is idillikusnak tűnt. Persze, ebben azért benne van az is, hogy az egész regény jómódú emberekről szól. Gyanítom, ha egy másik társadalmi osztályba játszódna, helyből nem lenne ennyire verőfényes.

Mivel már alapvetően ennek ismeretében fogtam hozzá az olvasáshoz, nem ért nagy csalódás. Viszont pont a címadó szerelmet nem tudta bevenni a gyomrom.

SPOILER

Valahogy nem tudom elképzelni, hogy kislányként Emma szemtanúja lesz az anyja és Gábora szeretkezésének, majd tízenpár év múlva pedig bele szeret a férfiba és hozzámegy feleségül. Necces.

Spoiler

Mindezek ellenére kedves történet, amit olvastatja magát. Majdnem olyan mintha a Napfény íze című film ihlette volna az egészet. Csak itt nem a férfiak egymást követő generációi a főszereplők, hanem a nőké. Kíváncsi vagyok vajon a következő rész is ilyen cukormázas lesz-e. Valószínűsítem, hogy ennyire talán nem.

Összességében kellemes egyszer olvasható könyvnek találtam. Valószínűsíthetően többször nem fogom a kezembe venni, de nem is bántam meg a rászánt időt. szerzett egy kellemes álmodozós délutánt.

Cím: Csintalan Istenek

Író: Marie Philips

Eredeti cím: Gods behaving badly

Már az istenek se megy olyan jól..

Erre kitűnő példa az olimposziak gyülekezete, kik momentán London egy igen lepukkant II. Károly korabeli házban igyekeznek túlélni az örökkévalóságot.

Ez persze nem megy minden döccenő nélkül, hiszen hiába halhatatlanok, azért valamiből mégis csak meg kell élniük, már pedig ez a mai világban még egy isten számára se olyan egyszerű. Éppen ezért Artemisz elfoglalt és lusta emberek kutyáit sétáltatja, Aphrodité telefonsex-el, Dionüszosz lemez lovasként és bártulajdonosként, Apollón pedig TV jósnak kiadva magát igyekszik előteremteni a mindennapi betevőt. De ezek mellett nem kicsit unják magukat, hiszen az örökkévalóság mégiscsak örökké tart. Az unalom elűzésének azonban nincs jobb mondja, mint egymás bosszantása és a halandókkal való játszadozás. Hát, ha még ezt a kettőt vegyíteni is lehet.

Mindeközben nem elég megküzdeniük a „mindennapi” gondjaikkal, de még isteni erejük is folyamatosan csökken. Bármilyen kis csoda megtétele azt a helyzetet is előteremtheti, hogy átlagos mindennapi isteni kötelességüket (pl.: a Napfelkelte előidézése) nem tudják teljesíteni...

És ekkor Apollónt egy női halandó nemes egyszerűséggel visszautasítja, márpedig Apollón ezt mégse tűrheti, hisz mégiscsak egy isten. Ezért bizony lakolnia kell az elkövetőnek, nem is akárhogy: Apollón visszanyúl a régi jól bevált módszerhez és fává változtatja. S hogy ez ne legyen elég, még Aphroditével is összezördül egy kádnyi meleg víz kapcsán.

Aphrodité pedig bosszút áll. S nem is akárhogy, mert megkéri Erószt ébresszen szerelmet Apollónban egy halandó iránt, a halandót pedig az utálat nyílvesszőjével lője meg. (Ezt is láttuk már egyszer) Erósz azonban éppen Krisztus hívő és ezért Apollónt ugyan meglövi, de a halandót nem. Meghagyja neki a választás lehetőségét. És itt kezdődnek a bonyodalmak.

Kevés mitológiai ismerettel is élvezhető mulatságos könyv görög istenekkel a mai Londonban. Szürke napokon kiváló búfelejtő és nevettető. Ha valaki szerette Pratchett Kisisteneit ezt is szeretni fogja, vagy fordítva.

„[Árész]
-Miért van az, hogy a halandók annyira odavannak a békéért?”

„- Úgyhogy ide figyelj, ha tényleg megígéred, hogy nem mondod el senkinek… de senkinek, mert akkor rögtön mindenki akar egyet magának… szóval akkor szerzek neked egy héroszt. Egy jófajtát.”

Cím: Sharpe Trafalgarja

Író: Bernard Cornwell

Eredeti cím: Sharpe's Trafalgar

Richard Sharpe zászlós hazaindul Indiából. Igaz nem teljesen önszántából, mert gyakorlatilag kitessékelték addigi ezredéből, de mégiscsak visszaindul Angliába, hogy a frissen alakult 95. lövészezred zöld egyenruháját húzza magára.

Természetesen a hazaút mégse olyan egyszerű, mint ez elsőre gondolnánk. Először is bár még a Brit birodalom katonája, gyakorlatilag épp egyik ezredhez se tartozik, ezért a hajóutat és a hozzá szükséges poggyászt saját magának kell állnia. Be is szerzi a szükséges útravalókat, ám egy „véletlen” raktártűz minden holmiját elpusztítja. Ám Sharpe (korábbi foglalkozását tekintve tolvaj, gyilkos; saját bevallása szerint az utca söpredéke) sejti, hogy ez nem igazi tűz volt, csak a kereskedő akar dupla haszonra szert tenni a kétszeri eladásból. Miután sikerül megtudnia, hogy talán nem is halt meg a kérdéses árus, elindul, hogy visszaszerezze jogos tulajdonát. A „halott” indiai udvarában találkozik Chase kapitánnyal, aki ugyanebben az ügyben jött, bár a visszatulajdonítási kísérlete csöppet zátonyra futott, s Sharpe nélkül valószínűleg komoly problémái adódtak volna. Chase köszönetképen meghívja a zászlóst egy közös reggelire, s eközben találkozik Sharpe Lady Grace Hale-lel, Lord Wiliam Hale feleségével.

Gyakorlatilag ezzel a főszereplők be is lettek mutatva. Persze feltűnik még néhány kellemetlen alak, Cromell, Sharpe hajójának kapitánya, Malachi Braithwaite a féltékeny titkár, Báró von Dornberg, aki nem is az, akinek mondja magát, néhány „békazabáló” francia hajó, s azok kapitányai.  A hazafelé út viszonylag kellemesen indul Sharpe számára, hisz egy hajón utazhat a gyönyörű ám számára elérhetetlennek tűnő Lady Grace-szel, egészen addig, míg sorozatos hajó el- illetve visszafoglalások után Chase Pucelle d’Orleans nevű tengerjáróján köt ki, s bele nem keveredik az egyik legnagyobb tengeri csatába Trafalgar közelében.

Naná, hogy ez a könyv is molyos hatásra került a kezembe. Örök köszönet azoknak, akik azt a sok sok nagyon nevettető idézetet feltették az oldalra. Nem a sorozat első kötetével kezdtem, mert az az igazság engem India sose érdekelt. Távol van, furcsa is, s számomra túl egzotikus. Gyanítom majd lesz olyan korszakom is, amikor csupa Indiáról szóló könyvet fogok előszedni, de ez nem most van. Ezért kiválasztottam azt a részt, amikor Sharpe elindul vissza Európába. Másrészről mindig is érdekelt a Trafalgari ütközet.

A leírtak néhol igen véresek, és a hajóút mocska sincs eltüntetve, sőt kőkeményen be van mutatva, s Sharpe se éppen egy tökéletes, és minden szempontból kiemelkedő hős, mégis valahogy ettől hihető az egész. Egyszerűen emberi. Kicsit féltem, hogy ez amolyan sok-sok véres csatát bemutató ide-oda rohangálós könyv lesz, de szerencsére mégse. Van persze benne ilyen is, nem is kevés, de ezeket nagyszerűen oldják a karakterek párbeszédei és a mindennapi életet leíró jelenetek.

Még középiskolában olvastam az író Stonehenge című könyvét, ami akkor a kimondottan pocsék besorolást kapta, s ezért évekig meg se közelítettem a többi Cornwell művet. Nos, ennek az ódzkodásnak ez a kötet végérvényesen véget vetett, innentől kezdve jöhet az összes többi is.

„Az első tiszt megkaphatja a vitorlamester kabinját. Három napja halt meg, senki sem tudja, miért. Belefáradt az életbe, vagy talán az élet unta meg őt. Isten tudja, hova kerül a másodtiszt. Gondolom, kipenderíti a harmadtisztet, aki pedig valaki mást rúg ki a helyéről, és az egész addig megy majd, míg végül a hajó macskáját kidobják a hajóból”.

„Tudja, mi a hosszú élet titka, Sharpe? Maradjon lőtávolon kívül. Ennyi! Ingyenes orvosi jó tanács”

Sorozat kötetei időrendi sorrendben:

1. Sharpe tigrise
2. Sharpe diadala
3. Sharpe erődje
4. Sharpe Trafalgarja
5. Sharpe zsákmánya
6. Sharoe lövészei
7. Sharpe pusztítása
8. Sharpe trófeája
9. Sharpe kincse
10. Sharpe menekülése
11. Sharpe haragja
12. Sharpe csatája
13. Sharpe százada
14. Sharpe kardja
15. Sharpe ellensége
16. Sharpe becsülete
17. Sharpe ezrede
18. Sharpe ostroma
19. Sharpe bosszúja
20. Sharpe Waterlooja
21. Sharpe’s Devil

Cím: Habospite

Író: Vavyan Fable

Eredeti cím: -

Ez most egy kimondottan lehúzós kritika lesz. Nagyot csalódtam ugyanis. Persze voltak előjelei a dolognak, mert már az előző kötet, a Csontfuvola se volt éppen a szívem csücske, de azt hiszem ez tette be végleg a kaput. Pedig szeretem Fablet.  Pár évvel ezelőtt, amikor először találkoztam vele egy ültő helyemben elolvastam szinte valamennyi könyvét, s ezek között is a Halkirálynő sorozat volt az egyik kedvencem. De úgy érzem a Hold forró jegén óta fokozatosan esik a színvonal.

Először is a hősök kezdenek eldurvulni.  Lassan túllépnek „táposmákosbárdfélisten Tier Nan Gorduin”-on is. Gyakorlatilag úgy nyírják ki az ellent, hogy meg se karcolódnak nagyon. Néha itt-ott kicsit kék zöldek lesznek, de amint leütik  őket már állnak is talpras éledtek, s rohannak tovább. Az ellent persze majd mindegyszálig kinyírják. Gyakorlatilag majdnem hallhatatlanná váltak.

Másrészt kezd egyre erőltetettebb lenni ez a nyelvi hancúrozás. Nem mondom, a sorozat elején nagyon jó volt, sokat nevettem rajta, de most már lassan a rettentően idegesítő részbe kezd átcsapni. Cyd-el az élen.  Gyakorlatilag az esküvős részből a felét ki lehetne húzni, mert nem más, mint teljesen felesleges szócséplés,  ami jó lenne, ha lenne valami humor tartalma, de nincs. Csak idegesítő. Amikor már azt nézem, vajon hány oldal van még ebből hátra, hogy végre újra történjen is valami, az már rég rossz.

A történetben összetalálkozik a Kyra Vis Major páros Denissa és Belloq társasággal, plusz természetesen a csatolmányokkal. Nem rossz ötlet, de azt hiszem itt is áll a kevesebb néha több.  Összességében sajnálom a ráfordított pénzt és időt.  Nem érte meg. Hogy mennyire kínlódtam vele az abból is látszik, hogy majd 5 napig olvastam, pedig a Fable könyveket alapjában egy délután-éjszaka alatt le szoktam nyomni. Ezek után viszont nagyon el fogok azon gondolkozni, hogy a következő kötetet megvegyem-e.

Cím: A penge éle

Író: Graham Shelby

Eredeti cím: The edge of the blade

Valumier úr és lánya Christiane Angliát járva felkeresi Tremelliont, a Falkanok várát is, hogy adományokat gyűjtsön a harmadik keresztes hadjárat számára. A idős várúr fel is ajánlja egész vagyonát a nemes cél érdekében ,idősebb fia  Ranulf nem kis elkeseredettségére, aki nem is marad tétlen. Miközben apja a pénzt szállítja a kikötőbe, orvul megtámadja és megszerzi a vagyont.

A kisebbik fiú, Baynard – aki amúgy sem rajongott túlzottan a bátyjáért – bosszút esküszik, Quillon az orvhalász és Guthric a várnagy segítségével sikerül visszaszerezniük a pénzt. S bár Ranulf megszökik előlük, ezért továbbra is fenyegetést jelent, megfogadják,  igyekeznek teljesíteni Sir Goeffrey akaratát és elviszik a pénzt a Szentföldre, Jeruzsálem királyának. Persze Baynardot nagyban inspirálja az a tény is, hogy a Jeruzsálemi királyságban ismét találkozhat Christiane-nel, aki félig meddig megígérte neki, várni fog rá.

A  regény legnagyobb része magáról az utazásról szól, ami nem volt túlzottan egyszerű az adott korban.  Az út során Baynard és társai találkoznak kalózokkal, jószívű kereskedőkkel és minden fajta és féle emberrel. Nem egyszer csak épphogy sikerül megmenekülniük és megmenteniük az aranyat. Baynard Akkóban döbben rá, hogy tulajdonképpen a pénzt elhozni a Jeruzsálemi királynak a feladat kisebb és egyszerűbb része volt. Megtanulni ott élni, felmérni a helyzetet és persze Christiane-t megtalálni sokkal nehezebb.

Gyanítom Shelby nem igazán rajongott a nőkért, vagy valaki iszonyatosan megbánthatta, mert eddig mindegyik általam olvasott könyvében a női főszereplő megszívta, vagy megölték, vagy a férje állandóan az ismert világ másik végében kóborolt, vagy valakihez véglegesen hozzákényszerítették, aki persze sose a főhős. Igazából mindegy, lényeg, hogy valahogy biztos, kiszúrt vele. Itt sincsen ez másképp.

Összességében tetszett ez a könyv, persze Shelbytől mást nem is vártam. Újabb adalékok a harmadik keresztes hadjárathoz. Főként azt szeretem a műveiben, hogy a mindennapi életről ír. És nem szépíti a dolgokat. A szereplők meghalnak, a betegségek tombolnak. Az élet nehéz, nem egy leányálom és ez érződik isl. De a történet "sötétségét" remekül oldja Guthric és Quillon csipkelődése, valamint az előbbi ironikussága.

„…Legalábbis addig nem, míg rá nem teszitek kezeteket. Márpedig az nem lesz könnyű, mert én nemcsak csúnya vagyok, de nagyon csúnyán is tudok viselkedni. Sőt, az igazat megvallva, még rondábban is.”

Cím: Vizet az elefántnak

Író: Sara Gruen

Eredeti cím: Water for Elephants

Ebben az évben valahogy megtaláltak a visszaemlékezős könyvek.  Idén már olvastam egy békés öregasszony ( Feszáll a köd) és egy félig meddig elmebetegnek tartott nő (Egy eltitkolt élet) emlékeit. Most jött egy idős Úriember. Már mennyire úriember az illető. Mert  Jacob Jankowski a könyv jelen idejében bizony nem könnyű esett. Tipikusan az az ugráltató, csökönyös, én mindent jobban tudok vénember, aki gyakorlatilag mindenkinek az agyára megy. És ezt még ő is sejti valamennyire.

Mint általában az ilyen szerkezetű műveknél, a jelen idejű cselekmény nem sok időt ölel fel. Maximum pár napot, attól kezdve, hogy az öregek otthona mellé megérkezik egy vándorcirkusz, egészen addig míg Jacobb el nem jut a hétvégi előadásra. Maga a cirkusz érkezése indítja el az emlékezés folyamatát.

Furcsán vagyok ezzel a könyvvel. Egyrészt tetszett, mert a vándorcirkuszokról szólt a nagy gazdasági válság idején. S mind a téma mind ez az idő nagyon érdekelt azóta, hogy láttam a Carnival első évadját. Másrészt, ha a körítést leszámítjuk, igazából egy elég sablonos történetet kapunk, aminek kb. már az első harminc oldala után lehet tudni a végkifejletét. De a körítés, az nagyon jó. Sőt mondhatni ez viszi előre a történetet a könyv háromnegyedében. A cirkusz leírása, az ottani élet bemutatása, Rosie, az elefánt színre lépése, majd az ő szerepe. Igazából ez adja a könyv értékét. A szerelmi háromszög kialakulása, s annak eseményei messze nem ennyire érdekfeszítőek. Gyakorlatilag nem mondott semmi újat.

Viszont nagyon érdekes, ahogy Jacob igyekszik megbarátkozni magával az öregséggel. Ahogy próbálja elfogadni és kezelni. Hiába nem ez a történet fő vonala, nekem talán még is ez maradt meg a legjobban.

Ahhoz képest, hogy elég nagy felhajtás van/volt körülötte nem okozott olyan nagy hasra esést. Nem tartom valószínűnek, hogy ezentúl rohanok a boltba, ha az írónő egy újabb kötete megjelenik, de nem is fogom kerülni. Egyszer érdemes elolvasni, főként azoknak, akiket érdekelnek a cirkuszok és az elefántok, és maga az élet a 30as évek elején.

Másrészt, most az egyszer nem baj hogy a filmből készült könyvborító van a védő borítón. Sokkal jobb lett, mint a belső.

A könyvből készült filmet nyáron fogják vetíteni. Ezen a linken lehet róla részletesebb információkat találni.

„Az öregkor rettenetes tolvaj. Épp amikor rájönnél az élet ízére, kirúgja alólad a lábadat, és meggörnyeszti a hátadat. Fájdalmakkal tölti meg a tagjaidat, eliszaposítja a gondolataidat, és alattomosan rákot plántál a házastársadba.”

Ez lenne a belső borító.

Cím: Az ellopott futár

Író: Rejtő Jenő

Újabb molyos esemény. Mert hiába fogadom, meg hogy többre nem, valahogy mégis csak sikerül még néhányra feljelentkeznem. Szóval ez, most a Rejtő újra olvasás keretein belül került a kezembe. Jobban mondva hallgattam meg. Mert Rejtő pontosan jó arra, hogy miközben azt a szerencsétlen Cad programot nyúzom és viszont, kicsit felvidítsa a kedvem.

Igazából nem emlékeztem erre a történetre. Valamikor, amikor először megjelentek a nagy összegyűjtött Rejtő kötetek persze én is kiharcoltam, hogy megkapjam őket. Igazából azóta bánom, mert annyi elütési, tördelési és nyomdahiba a világon nincs, mint abban a négy kötetben. De legalább egyben volt/van mindegyik és nem kell a fél világot feltúrni, ha valamelyiket keresem.  Maga a regény számomra a kevésbé sikerültek közé tartozik. Talán ezért is nem ragadt meg annyira. Persze a szereplők, a csattanók itt is jók, de például a főhősnő nálam majdnem kiverte a biztosítékot. És valahogy az egész nem volt az igazi, nem állt össze. Mintha itt, a karakterek túlzottan is sarkítottak lennének. Mintha nagyon ki lennének hegyezve egy egy tulajdonságra vagy szokásra. Bár rendelkeznek a rejtői karakterek sajátosságaival, valahogy mégsem adják őket. Nem, nem azt mondom, hogy nem jó, csak nem az igazi.

A hangos könyvet Kovács Patrícia olvassa fel, hiszen ez azon kevés számú Rejtő kötet közé tartozik, ahol a női szereplő, aktívan részt vesz a cselekménybe és nem pedig csak, majdnem díszként szerepel, akit folyamatosan kisegítenek. Ennek ellenére a hölgy hangja az első jó pár percben elég irritáló volt.

„Elindul a futár Tangerből az expresszel, azért, hogy életbevágóan fontos levelet vigyen. Semmi baja. Harmincöt éves, egy méter nyolcvan magas, kitűnően minősített katona. Elsőrangúan megvacsorázott és most beszállt a vonatba, címeres sárga táskáját a szemközti ülésre teszi, majd rágyújt egy szivarra. Érverése nyolcvanegy.

Vonat indul.

Három óra tíz.
És három óra ötvenkor, nyugalomba vonult, bukott, nevetséges, kifosztott ember. Csakhogynem földönfutó. Magassága nincs, érverése százhetven. Nyugdíjas.”

Cím: Coraline

Író: Neil Gaiman

Eredeti cím: Coraline

Coraline unatkozott a lakásban. Esett az eső, szürke, ködös volt a világ, anyukája nem engedte ki felfedezni és egyébként is. Ezért apukája tanácsára megszámolta a házban lévő ablakokat, a kék színű dolgokat és az ajtókat. Utóbbiból egy nem nyílt. Mert fal volt mögötte…. De Coraline csak át jutott rajta, s bár ne tette volna. Mert a másik lakásban ott várta őt a másik anyu és a másik apu. Nagyon kedvesek és aranyosak voltak, de mégse az igaziak.  Coraline pedig haza akart menni, az igaziakhoz. De nem engedték.

A könyv hátulján az áll, hogy Gaimen ezt minden korosztálynak írta. Hát a fene tudja, én biztos nem olvasnám fel egy kisgyereknek. Sőt még csak egy szobába se engedném vele, és 12 éves kor felett is csak szülői felügyelettel. Mert nem kicsit hidegrázós. Szeretem a borzongatós könyveket, de ez több annál. Mert itt minden a képzelet világában van. És ugyebár a képzeletben nincsenek törvények, bármi lehet. És a bármi, itt és Gaimennél szinte mindig, tuti fix, hogy semmi jót nem jelent. Nem semmi képzeletvilága van az írónak. Mindezek mellett, mégis megmarad mesének. Mert egyszerű, és a felépítése is pont olyan, mint egy mai mesének. Csak a közepétől kiráz a hideg. Néha kicsit olyan érzésem volt, mintha a Sosehol világában járnék, bár az ennél kegyetlenebb és jóval abszurdabb. De hangulatában erősen hasonlít erre.

Kalapemelés az illusztrátor felé. Nagyon eltalálta a könyv hangulatát. A fejezetek elején található képek még jobban megidézik a könyv baljós, sejtelmes hangulatát.

„–Honnét tudjam, hogy megtartod a szavad?
– Megesküszöm – felelte a másik anyja. – Megesküszöm anyám sírjára.
– Van neki sírja? – tapogatózott Coraline.
– Van bizony – bólogatott a másik anyja. – Magam dugtam bele. És amikor megpróbált kimászni, visszadugtam.”

Cím: Y generáció

Író: Tari Annamária

Eredeti cím: -

Mint az Y generáció tagja érdeklődéssel vettem kezembe a könyvet, bár nem reméltem sokat tőle. Először is mert nem szeretem a nagyon „mindent megmagyarázok mert pszichológus és/vagy szociológus vagyok” (tetszés szerint választható) és mert ebben élek mi újat tud mondani. Kellemes meglepetés ért. Nem volt szakszöveg. Értelmes, érhető. És igen ebben élek, ezt látom mindennap volt néhány dolog, amiben újat tudott mondani, vagy egyszerűen olyan okra is rámutatott, amire nem is gondoltam volna. Vagy ha gondoltam is, koránt sem volt ennyire tudatos.

Nem mondom, hogy megváltoztatta az életemet és most már tudom a tuti frankót, hogy mit kell tennem. Hisz épp ez a lényeg, senki nem tudja. Mégis talán egy kicsit másképp is képes leszek megérteni a folyamatokat. Külön tetszett a most munkába állókról, félelmeikről, lehetőségeikről szóló rész. A sose, semmi se biztos érzés. Ja, és persze az internet. Miképp reagálunk rá, hogyan befolyásolja a kapcsolatainkat. Mennyire a mindennapok része lett. S bár én is használom naponta több órát, el se tudnám nélküle képzelni a napomat, mégis mindig külön élmény, amikor olyan helyre megyek nyaralni, telelni, ahol nincs net kapcsolat. Sokkal nyugisabb. Ennek ellenéra, amikor visszatérek, mindig hiper sebességgel vetem magam a gépemre.

Összegezve, érdemes elolvasni. Ha teljesen újat nem is mond, talán mutat egy másik lehetséges nézőpontot.

"Vannak olyan változások„ amelyeket már látunk és pontosan értünk, vannak olyanok, amelyet látunk, de még nem pontosan értünk, és persze vannak jelenségek, amelyeket még csak nem is látunk, csupán sejtéseink lehetnek vagy előrejelzésekbe bocsátkozhatunk"